Lassan kettő hét telt el azóta, hogy megünnepeltük a Bárka Integrált Szociális Intézmény Székhelyének 30. születésnapját. Sokat gondolkodtunk, hogy mit is tudunk még hozzátenni a riportok, sajtómegjelenések mellé. Kell-e egyáltalán még hozzászólni, mégis ennyi idő után úgy érezzük, hogy fontos, hogy mi is tudósítsunk róla, milyen is egy ilyen múltú intézményben az élet az ünnepségen innen és túl.
30 éves a Bárka… A kerek születésnapok mindig különös alkalmat szolgáltatnak arra, hogy megálljunk, és reflektáljunk az eltelt időre. Ádám Zsuzsanna intézményvezető Émile Zola gondolatait idézte nyitóbeszédében: “Olyanok vagyunk, mint a könyvek. A legtöbb ember csak a borítót látja. Néhány ember csak a bevezetőt olvassa el. Sok ember hisz a kritikusoknak. És csak egy-két ember lesz, aki ismeri a tartalmat.” A mi könyvünk 30 éve íródik, érdekesség, hogy ezalatt az idő alatt a cím többször is változott, intézményünket számtalanféleképpen hívták.
Jelenleg például nevében szerepel egy érdekes szó: integrált. Gyors kereséssel rálelhetünk, hogy a szó jelentése „rendszerbe épít; egy kisebb, addig különálló részt egy rendszerbe illeszt”. Intézményünk életében ez közvetlenül azt jelentette, hogy az 1993-as évben átadott kiskunhalasi székhely mellett, ma már további 3 telephely (Rózsakert Otthon Tompa, Nefelejcs Otthon Kiskunhalas és Kalocsai Otthonok) tartozik. Az ünnepi műsor ezt, a négy telephely egybefonódását reprezentálta, ahol minden telephely külön, mégis egy egységbe szerveződve mutatta meg tehetségeit, ezzel emelve az ünnepség színvonalát.
Fontos megemlíteni, hogy ünnepségünk idején Budapesten éppen egy kiállítás zajlik Csontváry Kosztka Tivadar festményeiből, akit életében kortársai „őrültnek” tartottak, akinek műveitől félni lehet. Most pedig egy egész múzeumot megtöltenek képei, melyre az emberek hosszú perceket várnak, hogy megnézhessék azokat. A művészet és a mentális betegségek kapcsolódásáról számos példát hozhatunk: Csontváry jó barátja, Juhász Gyula, akinek idén ünnepeltük születésének 140. évfordulóját, köztudottan pszichiátriai nehézségek mellett alkotott maradandót. Egy másik művészünk, Gulácsy Lajos, aki szintén mentális problémákkal küzdött, így nyilatkozott: „A művészetet tanítani vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya – ez élet.” 
Így egy emberöltővel az intézményünk megalakulása után az integrált szó gazdagodhatott egy új tartalommal, ugyanis megszületett a négy telephelyen alkotó tehetségek irodalmi- és művészeti alkotásaiból egy antológia. Az Álarc nélkül megmutatja szövegeiben a kendőzetlen, emberi „viharos érzések diadalát” (Deme-Vinek Brigitta), melyeket kiegészítenek sokféleségükkel a színpompás képzőművészeti alkotások. Ahogyan Picasso mondta: „Nem elég, ha ismerjük egy művész munkáit. Azt is tudni kell, mikor csinálta, miért, hogyan, milyen körülmények között.” S bár intézményi körülmények között íródtak, készültek az alkotások, Elyn Saks szavaival élve: „az emberség, amin mindannyian osztozunk, fontosabb, mint a mentális betegség, amin nem biztos”. Így talán nem meglepő, hogy az antológiában szereplő alkotások univerzális emberi kérdéseket, érzéseket boncolgatnak, melyekhez mindannyian elemien kapcsolódunk.
Az antológia egyik művésze, Vikor József, például így fogalmaz: „szeretett volna maga előtt tudni egy másik hidat pillérekkel és partokkal”. Mi, akik egy ilyen intézményben dolgozunk, ahol olyan emberek élnek, akiknek az élettörténetükben megjelenik valamilyen pszichiátriai nehézség, hiszünk benne, hogy létezik híd, pillérekkel és partokkal a társadalom felé. Az integrációról gondolkodva, nem mehetünk el szótlanul a társadalmi integráció gondolata mellett. Oláh Gusztáv több mint száz éve a következőt mondta ünnepi beszédében a m. kir. Állami Elmegyógyintézet ötvenéves jubileumán: „Az elmegyógyászat fogalma és az elmeorvos ma is úgy áll a köztudatban, mint 40 év előtt. Különleges intézmény, különleges emberekkel és különleges, baljóslatú misztikus háttérrel... Pedig ez a misztikus háttér azokban van meg, akik az elmegyógyintézetnek még a gondolatát is szeretnék maguktól eltolni, mert él bennük saját veszélyeztetettségük tudat alatti baljós érzése."
Egy ilyen intézményi születésnap teret ad az egyéni és társadalmi reflektálásnak is. Készek vagyunk-e magunkban megtalálni a „hidat pillérekkel és parttal” a „saját veszélyeztetettségünk tudat alatti baljós érzésének” irányába? Szembe merünk-e nézni saját mentális sérülékenységünkkel? Mindezt azért, hogy észre tudjuk venni, hogy bár az intézményünk a város szélén van, sokszor a benne élő emberek a társadalom peremére szorulnak, de nincs köztünk szakadék: az emberségen mindannyian osztozunk. Hiszen, ahogyan szintén Vikor József fogalmaz A híd című alkotásában: „bolond az az ember aki saját betegsége elől rohan”. Paula Caplan amerikai pszichológus szerint nagyon sok mai pszichiátriai betegség valójában az igazságtalan társadalmi-politikai környezet miatti életprobléma. Ezeket egyéni betegségnek bélyegezni kiveszi a szelet a társadalmi cselekvés vitorlájából, hiszen azt mondja, hogy az egyén beteg, nem a társadalom.
A hidunknak számos pillére épült az elmúlt 30 évben: ez a Facebook-oldal, ahol folyamatosan megismerkedhetnek, betekinthetnek az itteni életbe; a folyamatos megjelenése tehetségeinknek különböző rendezvényeken, versenyeken; a fejlesztő foglalkoztatásban készülő termékek bemutatása és értékesítése. Most pedig egy újabb pillérrel bővült, melyet ez az antológia szimbolizál.
Nem lenne teljes azonban a megemlékezés, ha nem köszönnénk meg a szponzorok segítségét: nagy hálával gondolunk Rékasiné dr. Oláh Gizella és Rékasi László, Bárány Zsuzsanna, Kastyják Jánosné és Varga Alajos segítségére. Emellett köszönjük a közalkalmazottaknak, akik 25, 30 és 40 éve kitartanak hivatásuk mellett, a színvonalas műsort megalkotó ellátottaknak és felkészítőiknek, valamint minden jelenlegi és egykori lakónknak és dolgozóknak, hogy 30 éve töretlenül működtetik intézményünket.
Írta: Markó Dávid János pszichológus – terápiás munkatárs